Írországi magyarok tapasztalatai
Balázs válaszai
Mondj néhány szót az otthoni életedről a kiutazásig:
20 éves voltam amikor egy amerikai szervezet segítségével Amerikába utaztam fél évre. Biztos voltam benne, hogy vissza akarok menni. Egy év múlva újra kint voltam, de ekkor már inkább mindent magam szerveztem. Nem ment minden olyan olajozottan, mint egy évvel korábban. Most már csak mosolygok a kocsiban töltött éjszakákon, a ki nem fizetett munkákon. Nem számított mindez, imádtam az érzést, hogy önálló vagyok, oda mehetek ahova akarok, akkor amikor kedvem van. Persze sokan mondják azóta is, hogy Miamiban ők is el lennének akár egy szál sátorban... Hát hajrá! Gondolom pont erről szól ez a honlap! Hm? A vízumom lejártával újra itthon voltam, furcsa érzés volt, örültem is meg nem is. Egy dologban biztos voltam, diplomát kell szereznem, mert betont törni, olykor mozi wc-t takarítani, vagy tengerparti étteremben felszolgálni elég volt egyszer. Mivel már minden létező határidőből kicsúsztam, nem kis szerencse kellett, hogy a budapesti Heller Farkas Főiskolára bekerülhessek. A főiskolai éveim alatt nemzetközi játékvezetőként sokat utazhattam belföldön és külföldön egyaránt, de továbbra is éreztem, hogy mennem kell. Az első évet befejezve a főiskola segítségével Németországban dolgozhattam rövid három hónapot, legyen elég róla, hogy Lindau gyönyörű város, sokkal több jót nehéz lenne felidéznem az ott eltöltött időről. A főiskolai évek gyorsan repültek, szerettem az iskolát, jó volt az évfolyam. A kötelező szakmai gyakorlatomat 2004-ben a Grand Canyon Nemzeti Parkban töltöttem barátnőmmel. Szuper volt. Szerettem az állásom, rengeteget utaztunk, újra azt éreztem azt csinálhatunk amit csak akarunk. Keresztül-kasul utaztuk az országot (Las Vegas, San Francisco, Miami, New York), és tehettük mindezt úgy, hogy egy fillérünkbe sem került. Végül is csak azt a pénzt költöttük el, amit a Parkban kerestünk, úgy, hogy végül a Program díjra kölcsönkért szülői támogatást is vissza fizettük. Ami azon felül maradt, pedig... de ne rohanjunk ennyire előre.
Utolsó évesként, három elmaradt vizsgám miatt, sajnos nem mehettem államvizsgára, míg barátnőm ugyan ebben az évben diplomázott a Közgázon. A balul elsült főiskolai évem után, ja és a derékba tört játékvezetői karrierem miatt úgy éreztem nincs miért maradni. A kérdés csupán az volt, hogy hova menjünk? Ez azért csak az én szemszögemből volt ilyen végtelen egyszerű és egyértelmű, ugyanis barátnőm épp próbaidejét töltötte egy jó nevű banknál, amiről azt gondolnánk az ember tíz körömmel ragaszkodik hozzá. Lázas kutakodásba kezdtem egy hétfői napon, megérett a döntés, menni kell! De hova? Amerika kihúzva, mert főiskolát befejezve (akkor még) nem lehetett „egyszerűen” munkavállalói vízumot szerezni, de kapóra jött az EU-s csatlakozásunk. Akkor még három ország mutatkozott „készségesnek” az újonnan csatlakozott munkavállalók iránt, név szerint Írország, Egyesült-Királyság és Svédország. Jártam már Svédországban játékvezetőként, úgy éreztem talán túl hideg lesz, Írországtól pedig a közeli történelme miatt ódzkodtam egy kicsit, hát maradt a harmadik. Londonban úgy is mindenki talál munkát, ugye?! Nem volt más hátra, mint, hogy előrukkoljak az ötletemmel barátnőmnek